rnd_left_02.png
Főoldal

Interjú Láma Ole Nydahllal a szangháról, barátainkról és segítõinkrõl az úton

Mindig szükség van barátokra az úton. A világ minden pillanatban el akar minket téríteni. A világ azért van, hogy azt higgyük, ha megveszünk valamit vagy ha elmegyünk valahova, akkor boldogok leszünk. Persze boldogok leszünk egy rövid idõre, de aztán eljön az öregség, a betegségek, a halál; a megvásárolt dolgokat nem vihetjük magunkkal, és megjelenik a szenvedés. Én megmutatom az embereknek, hogy nem az a kérdés, hogy mit látunk, hanem maga a látás. Nem az a fontos, ami történik, hanem az, ami tudatában van a történéseknek. Azt szeretném, hogy az emberek tudatában legyenek ennek, hogy tudják ezt. Mindig nézzünk befelé, hogy lássuk, ki is az, aki tudatos.

A helyi centrumok azok a helyek, ahová elmennek az emberek és megtalálják a biztonságot. A szangha azt jelenti, hogy vannak barátaink, akiknek a miénkhez hasonló értékeik vannak, hasonló módszereket használnak, és segítjük egymást például a "reklámvilág versenyében" vagy más helyzetekben. Mindig ide jutunk vissza: tudjuk, hogy az autónk nem lesz boldog, a tudatunk az, ami boldog lesz. Ott keresd a boldogságot, ahol van.

Úgy gondolom, hogy mindenképpen jó, ha az ember néha bemegy a centrumba. Valójában az a legjobb, ha viszonylag gyakran megyünk; sokat kaphatunk a barátainktól. Tényleg rengeteg jó dolgot kapunk a barátainktól. Szerintem kár, ha az emberek nem mennek a centrumba. Megértem, ha valaki elfoglalt, családja van, azt is megértem, ha valakinek nem tetszik minden, ami a centrumban történik. Ezek a dolgok mindenhol ott vannak. De egy centrum önmagában annyira értékes, hogy mindenképpen érdemes megpróbálni legalább havonta egyszer beugrani - persze ha nincs 100 kilométerre.

Ha otthon gyakorlunk, ugyanazokat a módszereket követjük, mint amikor a központban gyakorlunk. Azt képzeljük, hogy a barátaink ott vannak körülöttünk, õk a mi részeink, együtt vannak velünk.

Az is jó, ha néha felhívjuk a centrumot, megkérdezzük, mi újság, megnézzük, mi folyik ott. Meg kell próbálnunk fenntartani egy olyan szoros kapcsolatot, amilyet csak lehet, és meg kell próbálnunk a folyamat részévé válni, illetve annak része maradni. Ez fontos.

Ha konfliktusok merülnek fel a centrumban, akkor legelõször mindig erre gondoljunk: a buddhisták nem buddhák. Rajta vagyunk az úton, elindultunk. Az embereknek vannak bizonyos nézeteik és a fejlõdés bizonyos lépéseinél zavaró tényezõk merülhetnek fel, gyorsabban és erõsebben, mint máskor, mivel az emberek éppen kitisztítják õket, megszabadulnak tõlük. Ez tehát természetes. Másrészt nagyon fontos, hogy mi mindannyian idealisták vagyunk, ez a menedékünk. Tehát én azokra a dolgokra koncentrálnék, amelyek tetszenek nekem, amelyek számomra jelentõségteljesek és megpróbálnék nem belekeveredni a többi dologba, hacsak azok nem zavarnak másokat. Ebben az esetben megpróbálnék egy gyûlést szervezni, ahol elmondanám, hogy milyen tendenciákat, viselkedést vettem észre, és megkérdezném, vajon a többiek is észrevették-e ezeket? Nem gondolják-e, hogy változtatnunk kellene rajtuk?

De mindig meg kell maradni a barátság és az idealizmus szintjén. Nem szabad úgy tennünk, mintha az emberek hirtelen az ellenségeinkké válnának.

Azt szeretném, ha az emberek mindig tisztában lennének tudatuk természetével. Megadom nekik a biztonságot, hogy tudatuk valóban tér, elpusztíthatatlan, ragyogóan tiszta és örömteli, határtalan és ezért szeretõ és kedves - ez az, amivel dolgozom. És ezt is szeretném mindig tenni.

Budapest, 1999. november 5.

NyomtatásE-mail