Ha a buddhizmus 500 éve eltűnt volna, és ma megtalálnánk a könyveit és a szobrait, a tanítás mely részét tudnánk újjáéleszteni?
Ha az életünkben reálisan megfigyelnénk az ok és okozat működését, akkor a Theravada felismerései vagy a déli buddhizmus Kis Út tanításai könnyen megjelennének. Már tudnánk azt is, hogy az eredmények hasonló természetű okokból származnak, és lenne egy kis tapasztalatunk arról, hogy mi az, ami hasznos, és mi az, ami káros az életünkben. A tanítások azon a szinten, hogy mi az, ami hasznos, és mi nem, magától értetődődőek lennének.
Ugyanígy, ha a belső béke és az erő egy bizonyos szintjét elérnénk, akkor nem csak magunkra telne az energiánkból, és a dolgokat már nem csak a reményen és a félelmen keresztül látnánk. Ha meggyőződtünk volna arról, hogy minden lény boldog szeretne lenni és el akarja kerülni a szenvedést, és ha megfigyeltük volna, ahogy a dolgok mindenkor megjelennek, változnak, majd eltűnnek, mint egy álomban, akkor föléleszthetnénk a Mahajána vagy északi Nagy Út Buddhizmust. Viszont a Vadzsrajánát vagy Gyémánt Út Buddhizmust soha nem lehet élettelen forrásból újra megalkotni. Ez a lineáris gondolati mintákon, vagy a feltételekhez kötött "racionális" érzéseken túlmutat. Minél előrehaladottabbak Buddha tanításai, annál kifinomultabbak és teljesebbek a módszerek, és annál lényegesebbé válik a tapasztalat teljes átadása a tanítótól.
A Kis Út ok és okozat szintjén a tanító hasznos, de könyvekből is boldogulhatunk. A Mahajánában, amely az együttérzés és a bölcsesség belső tulajdonságait fejleszti, egy tanító már fontosabb. Ez az út teljességünk több aspektusát érinti, így jó, ha van egy élő példakép, valaki, aki fejlődésünket figyelemmel kíséri. A Gyémánt Utat azonban tanító nélkül el sem kezdhetjük. Ha senki sem hordozná magában az élő tapasztalatot, és senki sem lenne képes átadni azt, akkor csak intellektuális könyveink és képeink lennének - melyek esztétikáját vagy szereti valaki, vagy nem. Ha a tapasztalatnak nem lenne élő hordozója, akkor nem jutnánk hozzá átalakító erejükhöz. Tehát a legmagasabb szinthez tanítóra van szükségünk. Fontos, hogy őt ne személyként vagy istenként lássuk, hanem mint saját potencialitásunk tükrét. Saját időtlen természetünket számtalan ügyes eszközzel mutatja meg, s nekünk ő valóban Buddhát képviseli.
A tanító által életünk minden aspektusát át tudjuk alakítani. A kapcsolat minden fajtája jelen van: fizikai teste, beszéde, és az a tanítás, ahogy a világ történéseire reagál. Vele megvan az esélyünk a teljes azonosulásra, és inspirálva érezhetjük magunkat emberségünk minden szintjén. Intelligenciánk, bátorságunk, szexualitásunk és potencialitásunk az örömre mind kapukká válnak, hogy megkapjuk az inspirációját. Egy olyan tanítóhoz fűződő kapcsolaton keresztül, aki az életet a maga teljességében éli meg, lehetséges a teljességünkkel dolgozni.
Mivel a tanító-tanítvány kapcsolat ilyen széleskörű alapot biztosít a növekedéshez, roppant fontos, hogy a feltételek tiszták legyenek, hogy mindkét fél tudja, mit kell tennie és mit nem, és milyen irányt kövessenek a "cseréjükben". Ez a pont sokkal fontosabb a mai világban, mint a Kelet tradicionális társadalmaiban volt. A keleti országokban a szerepek egyértelműen meghatározottak, és a közvetlen megtapasztalásra irányuló emocionális kívánság gyakran hiányzik. Itt nem azért válik valaki buddhistává, mert odavan a tanítóért, és nem is azért, mert gyorsan meg akar világosodni. Azért támogatott valaki egy bizonyos iskolát, mert hitt benne, mert a nagyapja és az apja is ezt tette.
Nyugaton annak alapján választunk vallást, hogy mit érzünk. Ennek a megközelítésnek az előnye, hogy valami meggyőző történik, ellenben a hátránya, hogy a tapasztalatok mindig változnak. Tehát egy nagy adag idealizmussal rohangálunk olyan dolog után, ami valójában nincs is ott. Mostanság, amikor a buddhizmus megérkezik az országunkba, úgy kell magunkra tekintenünk, mint az új seprűre, amely jól seper. Célunk, hogy ezeket a tudatról szóló egyedi tanításokat - "a száraz csecsemőt" - a századokon keresztül rárakódott kulturális fürdővíz nélkül vegyük át, mert az nem tartozik hozzánk. Másfelől, mi a csecsemőt teljes egészében akarjuk. Ha túl gyorsan visszük keresztül a dolgokat, mint a legtöbb reformáció esetében, akkor lehet, hogy egy kar vagy egy láb hiányozni fog. Szerény célunk - amit talán soha sem valósítottak meg a történelem folyamán -, hogy a legjobbat vegyük át a magasan fejlett, de politikailag félrevezető tibeti spirituális rendszerből a mi nyitott, modern világunk fantasztikus eredményei mellé. Ha kritikusak és tiszták maradunk, és kulturális sallangok nélkül - melyeknek semmi köze hozzánk - sikerül működőképes formában áthoznunk a Gyémánt Utat Nyugatra, akkor birtokában leszünk a tudatról szóló legjobb tanításoknak. Keleten minden adott volt. Elég volt azt tudni, hogy a tanítók a gyakorlat melyik szintjén állnak ahhoz, hogy megbízhassunk bennük. Buddha például 250 szabályt adott a szerzeteseknek, és 350-et az apácáknak. Ezek azokra a dolgokra vonatkoztak, amelyeket nem volt szabad tenniük, és ha megtartották a fogadalmaikat, akkor jó szerzetesek és apácák voltak. A szabályok teljes betartása a közösségeken kívül valószínűleg nem lehetséges, és egy cölibátusban élő ember, aki nem kerülhet érintkezésbe a pénzzel, vagy nem tartózkodhat a másik nem közelében, bizony nincs könnyű helyzetben az utcán. Még a legmagasabb inkarnációk is bajba kerülnek, ha nagyon belemerülnek a politika és a pénz világába.
Buddha a világiaknak az együttérzés és bölcsesség szintjén adott tanácsokat. Feladatuk az volt, hogy fenntartsák a társadalmat, támogassák tanításait és gyakoroljanak hétköznapi életükben. A világ dolgait illetően a világiaknak szabad kezekre volt szükségük, így tanácsa arról szólt, hogy mit kell elkerülniük. Ezért csak a következő alapvető fogadalmakat tették le, melyeket a gyakorlatias emberek hasznosnak találhatnak: ne ölj, ne hazudj, ne használj kábítószereket, ne árts szexuálisan másoknak. A világi embereknek tehát a motiváció volt a legfontosabb. Cselekedeteiknek mások javát kellene szolgálniuk és segíteniük a társadalmat, a családjukat és a barátaikat egy jelentőségteljes fejlődésben.
Az emberek harmadik csoportját, akiket Buddha tanított, a jógik alkották. A konvenciókat maguk mögött hagyták, és minden jelenség tisztaságának legmagasabb szintű látásmódjával rendelkeztek. Funkciójuk az volt, hogy a társadalmak tartópillérei alól kirúgják a széket, ha azok túl dualisztikussá, moralistává vagy ostobává váltak. Megfelelő vízióval rendelkeztek, és állandóan a létezés határait próbálták meghaladni. Mindent természetesen frissnek és jelentőségtelinek láttak. A világot ragyogónak és szikrázónak tapasztalták, mindig volt hely az új megoldásoknak.
A három szinten belül - szerzetes/apáca, világi és jógi - a tanító előírásai világosak voltak, és a falvakban, ahol legtöbbjük élt, az emberek láthatták hogy betartják-e ezeket vagy nem. Ha a szerzetesek és az apácák büszkévé váltak, politizáltak, szexuális életet éltek vagy elhagyták kolostoraikat, akkor elhagyták az előírásokat. Ha a világinak széthullott a családja vagy a barátait bajba keverte csalással vagy piszkos ügyekkel, akkor elvesztette a becsületét. Ha a jógi olyan volt, mint egy ázott macska, és se másokat, se saját magát nem tudta inspirálni, akkor többé nem volt jógi. Az emberek tudták, hogy kinek mi a feladata. A szoros kötelékű tradicionális buddhista társadalmakban nem volt gyakori eset, hogy a guru félrevezette a tanítványait, azon egyszerű oknál fogva, hogy egymás viselkedését szorgalmasan ellenőrizték.
Amikor azonban a buddhizmus megérkezett Nyugatra, mobil, idealista, nyitott és szabad társadalmakba érkezett, ahol az emberek híján voltak egymás ellenőrizgetésének. Egyszerűen nincsenek előírásaink a szerzetesek, a világiak és a jógik részére. Az emberek messze laknak egymástól, és senki sem vizsgálja meg pontosan, hogy mit tesznek a guruk, legalábbis közvetlen környezetükben. Mindenki ódzkodik attól, hogy kritikus legyen a politikában és a munkában, és alig ismeri a tanító kötelezettségeinek határait. Így a szuggesztív erővel, szavakkal és szervezetekkel bíró emberek, kik az idő szellemét képesek voltak megragadni, és az erős érzelmeket felkelteni, "szűz" területre érkeztek. Mivel Keletről jöttek, senki sem várt tőlük szolidaritást, demokráciát vagy más európai értékeket, ezáltal olyan vákuumba léptek be, ahol évekig majdnem mindent megtehettek.
Néhány nem régi botrányból megtanultuk, s világossá vált: a buddhista tanítókat is ellenőrizni kell, a dolgoknak most a kezdetektől fogva tisztának kell lennie. A tanítónak azt kellene tennie, amit mond. Egyszerűen nem kellene kikerülniük a konfrontációt hordozó témákat, hanem rá kell mutatniuk a jövőbeli problémák okaira, mint például a túlnépesedésre a gettókban és a szegény országokban, vagy az iszlám terjeszkedésére. Ha a tanító állandóan édes semmiségekről beszél, akkor nem védi meg a tanítványait. Ezért hajlandó arra, hogy néhány embert megbotránkoztasson. Ez az ő felelőssége.
Így - kifelé - a tanítónak egyenesnek és félelemnélkülinek kell lennie. Ugyanakkor állandóan ellenőriznie kell önmagát, és meg kell bizonyosodnia arról, hogy nem táplál-e önelégültséget, nem viselkedik-e furcsán, nem negédes vagy büszke-e. Gyakran fel kell tennie önmagának a kérdést: "Arra gondolok-e, hogy a tanítványaim milyen hasznot hoznak a szervezetemnek vagy nekem, vagy a fejlődésükre összpontosítok? Függővé teszem őket, vagy arra tanítom őket, hogy megtalálják a velük született erőt?" Miközben a tanító tanítványai potenciális belső gazdagságát élvezi, tudatában kell lennie annak, hogy ők egyedül jöttek a világra, kellemetlen helyzetek részesei lehetnek az életük során, és bizonyosan egyedül érzik magukat, ha majd eljön a halál ideje. Ezért most az a legfontosabb, hogy magabiztossá, függetlenné és erőssé tegye őket, hogy képesek legyenek kezelni minden megjelenő eseményt. Ezért nem valami dicsőséges dolog a tanítványokat hierarchikus struktúrába kényszeríteni, bolonddá tenni őket olyan viselkedéssel, amit nem képesek megbecsülni, vagy olyan ruhákba öltöztetni őket, amelyek miatt kirekesztik őket a társadalomból. A szervezetek nem azért vannak, hogy a tanítókat híressé tegyék, hanem azért, hogy biztosítsák azokat az eszközöket, melyek által sokakkal megoszthatják felismeréseiket. Mivel elkerülhetetlen ebben a pozícióban, hogy barátok és rajongók vegyenek körül, akik megvédenek és lehetséges gyengeségeinket is a legjobb megvilágításban tálalják, a tanítónak ellenőriznie kell saját magát a leghétköznapibb szinteken is: "Még mindig én cipelem a csomagjaimat? Egyáltalán hálás vagyok-e még? Közvetlenül beszélek az emberekkel vagy lenézően? Látom buddhatermészetüket és egyediségüket? Fontosabbnak érzem magam náluk?" Ez életbevágó, ugyanis a büszkeség könnyen belopózik. Elkap egy olyan sarok mögül, ahonnan nem is számítunk rá, és hirtelen fényűzővé, puhánnyá és áskálódóvá válunk. A hatalom megront, és az abszolút hatalom abszolút megront. Ez mindig igaz. Míg a korábbi hasznos aktivitás meghozza gyümölcseit, a gyökereknek még mindig új utánpótlást kell biztosítani. Ezért az aktivitás-szintünket is figyelni kell. A tanítónak ellenőriznie kell, hogy még mindig friss, kísérletező és boldog-e? Olyan keményen dolgozik, mintha a karrierje elején állna? Tanítása mások könyvein alapul, vagy szentimentálisan beszél a tudat magas szintjeiről, amit alig ismer? Ha azt tanítjuk az embereknek, hogy félelemnélküliek legyenek, mert a tudat tér és nem lehet kárt okozni neki, időről időre be kell bizonyítanunk saját alapvető bátorságunkat. Ha a tudat tisztaságának öröméről beszélünk, nekünk is azt az örömöt kell éreznünk, és ha azt tanítjuk tanítványainknak, hogy az együttérzés természetes, mert mindannyian egy teljesség részei vagyunk, akkor kedvesnek kell lennünk, és keményen kell dolgoznunk. A tanítónak fejlődnie kell, nem ragadhat le jelenlegi korlátainál. Inkább tudatában kell lennie a tudat terének, és azonosulnia kell annak teljes potencialitásával és a végső céllal. Ha ezt tesszük, akkor kevesebbet hibázunk. Ha jól leizzasztjuk magunkat, akkor nem lesznek kétségeink és hátsó gondolataink. Nem lesz helye az áskálódásnak, fel sem merül az, hogy a jó tanításokat az adományozó embereknek, a kevésbé értékes embereknek pedig közepes színvonalú tanításokat adjunk. Ez nem fog megtörténni. Mezítelenek és igazak leszünk, valódi jógik. Ez volt a tanítói oldal.
Most azt szeretnénk tudni, hogy mit kell a tanítványoknak tenni. Az első feltétel az, hogy akarjunk tanulni, és keményen dolgozni. Ez megnyitja az egón és a koncepción túli teret, ahol a fogékonyság sok fajtája szabadul fel, és a találkozás formáló hatása a befektetett bizalmon múlik. Itt alapvető, hogy a tanítványok intelligens, tudatos módon lépjenek be. Bár nehéz ellenállni a tökéletesség gyors elérése utáni vágynak, mindig meg kell vizsgálni a tanítót, amennyire ez csak lehetséges. Ki kell őt értékelnünk, és eldönteni, hogy milyen ember. Például vennénk-e tőle használt autót. Minthogy bizonyosan sok tulajdonságát fogjuk átvenni az elkövetkezendő években, először is kritikusnak kell lennünk. Ha nem kérdezzük meg a szükséges kérdéseket és a tanító nem szilárd, fejlődésünk biztosan kisiklik, legalábbis addig, míg nem találunk egy jobb tanítót.
Természetesen nehéz megnyílni egy másik lénynek, főként akkor, ha felettünk áll. Ez mindig azt jelenti, hogy jól kiépített világunk egy-két aspektusát elveszítjük. Eltűnnek dédelgetett gondolataink, érzéseink, tapasztalataink, melyeket meg szeretnénk őrizni. Előítéleteinknek is el kell tűnniük, hogy legyen helye a valódi felismeréseknek, tehát a tanítványnak akaraterősnek és érzelgősségtől mentesnek kell lennie, hogy szembenézzen ezzel. Az utunkon, mely a relatívtól és a feltételekhez kötöttől az abszolútig és a maradandóságig vezet, el kell engednünk a legspirituálisabb gondolatokat, a legjobb koncepciókat, a legédesebb érzéseinket.
Meg kell hoznunk az áldozatot, ne engedjük el ezt az egyedülálló lehetőséget. Csak hosszú életeken keresztül gyűjtött jó benyomások teszik evidenssé, hogy a tapasztaló sokkal jelentőségteljesebb, mint a képzelet bármely terméke vagy képe, ami megjelenik, és ezt a meggyőződést könnyen újra elveszíthetjük. Így nincs semmi, ami értékesebb lenne ennél, és a megszabadulás és a megvilágosodás csak akkor történik meg, ha a tanítványok bíznak a tudat lényegiségében, az itt és mostban. Gyorsabb, mint akármilyen komplikált módszer, az elemi bizalom egy megbízható tanítóban elővarázsolja azt a ragyogó tudatosságot, amellyel a tanítvány mindig is rendelkezett, és a fejlődés mértéke csak a nyitottságunkon múlik. Ha Buddhaként látjuk a tanítót, egy Buddha áldását kapjuk. Ha Bodhiszattvaként látjuk, akkor ilyen mértékű áldásban részesülünk, és ha Buddhát hétköznapi lényként tapasztaljuk, akkor maximum fejfájást kaphatunk! Az egó játékai mögött ez a fajta sugárzó bölcsesség nyugszik, és a tudat örömteli ragyogása mindig ott lesz. Amikor ilyen bizalom alakul ki, a tudat fátylai fokozatosan és önmaguktól fognak eltűnni.